Tisztelt Fogarasi Miklós úr!

Sok igazság van abban, amit írt, bár mint minden igazságnak, ennek is több oldala van. Először nézzük azokat az oldalakat, amelyeket egyformán látunk. Egyetértünk abban, hogy a tudás érték, és mint minden értéket, ezt is meg kell becsülni. Abban is egyetértünk, hogy a tudás árát nehéz forintban kifejezni, de talán nem is kell. Azt is egyformán látjuk, hogy igazán boldog akkor lehet az ember, ha olyan munkát végezhet, amire tudásával képes, ami kedvére való és megelégedéssel tölti el. Így a hétköznapjai sem a kesergésé, nem érzi rabszolgának magát, hanem minden napja fütyörészve ébredéssel kezdődik és jóleső érzésekkel ágyba bújással végződik. Nagyjából ennyi az, amiben teljesen egyetértünk, amiben az „igazságot” ugyanarról az oldaláról látjuk.
A többiben sincs anakronisztikus ellentét közöttünk, de egy kicsit más vetületből látom a dolgokat. Nézzük például az elvándorlást. Ha jól vettem ki soraiból, vannak az elvándoroltak közt olyanok, akikkel szemben elnéző és vannak olyanok, akiket teljes megvetéssel súlyt a kivándorlásuk miatt. Azok között, akiknek elnézi az elvándorlást felsorol olyanokat, akiknek az életük veszélyben volt. Valószínűleg itt a régebbi korokra gondolt, hisz amióta komolyabban szemlélem a világot (ez úgy a 70-es évek eleje-közepe) nem igen emlékszem olyan dolgokra, ami miatt az emberek élete veszélybe került volna kis hazánkban. De az utóbbi 25 évben már biztosan nem volt senki élete veszélyben, még a szabadságuk se, viszont az elvándorlás az utóbbi években gyorsult fel újra. Abban egyetértünk, hogy ha valakinek az élete forog kockán, inkább vándoroljon ki, hisz áldozatokra semmi szükség. Viszont ennek a veszélyét nem látom.
Az Ön által megértett kivándorlók közt vannak azok is, idézem: „akiknek életcéljuk, gyermekkori álmuk valóra válása más tájékot igényelt, űrkutatók, hegyi mentők, tengerbiológusok, stb.” viszont nem sokkal később, az amikor a tudás áráról értekezik, számomra megkérdőjelezi a megértést. Idézem: „Az a felszólítás, hogy valósítsd meg önmagad, nem arra vonatkozik, hogy álmodj magadnak egy világot, és hisztizd ki a környezetedből, esetleg fuss el, ha nem kaptad meg, hanem arra, hogy keresd meg a rendeltetésed a világban és felelj meg a kihívásnak!” A második idézet nekem azonnal megkontrázza az első idézetben szereplők iránti megértést. Hisz ők is egy álmot kergettek, amit nem kaphattak meg és elfutottak. Köztudott, hogy nincs tengerünk, nincsenek magas hegyeink. Miért nem lett a tengerbiológus inkább haltenyésztő, a hegyi mentő meg például ács? Amennyiben nem az álmaikat kergetik, hanem racionálisan döntenek, akkor maradhattak volna itthon és lehettek volna a társadalom hasznos tagjai. Nem vitték volna el a tudásukra felvett kölcsönüket idegen országba, hanem itthon törleszthették volna.
Ha már a kölcsönnél tartunk. Engedtessék meg nekem néhány gondolat. Abban egyetértünk, hogy a taníttatás pénzbe kerül. Ez a pénz felfogható kölcsönnek is, bár mindenki kényszerpályán mozog. Nincs választás. Gondoljunk csak bele, választhatom én azt, hogy nem tanulok, nem szerzek tudást? Elvileg igen, de akkor esélyem sincs a munkára, tehát megint kolonc maradok a társadalom nyakán, és persze valamilyen szinten pénzbe is kerülök neki. Vajon mikor kerülök többe, ha tanulok, vagy ha bután csak segélyekért állok sorba? Az én meglátásom az, hogy a tudás megszereztetése (azaz a taníttatás) nem kölcsön, hanem befektetés. Persze a befektetés rizikósabb, mint a kölcsön, mert nincs rá garancia, hogy kamatostul megtérül, és nem küldhetem azt az adósok börtönébe (mint a nem fizető adóst) ha nem hoz annyi jövedelmet, mint amennyit reméltem tőle. Az még tovább árnyalja a kölcsön dolgot, hogy nagyon változnak a feltételek, Egyre kevesebb kölcsönt ad az állam és egyre többet kér vissza. Lassan már az uzsorára hajaz az egész dolog. Már most vannak a felsőoktatásban olyan szakok, amiket csak teljes költségtérítéssel lehet elvégezni. És a helyzet csak romlani fog, hisz a miniszterelnök kijelentette, az a célja, hogy a felsőoktatás legyen önellátó, azaz egyetlen fillér közpénzt se kelljen betennie az államnak. De akkor milyen kölcsönről beszélünk, és milyen alapon várjuk majd annak visszafizetését?
Az elvándorlók megítéléséhez még néhány gondolat. Elfogadom, hogy vannak közöttük kalandorok, (bár ők a legtöbb esetben elég gyorsan visszajönnek), vannak haszonlesők és vannak olyanok, akik sehol nem becsülik meg magukat. De nem általánosítanék. Biztos vagyok benne, hogy sokakat a kényszer űzött el ideiglenesen más tájékra. A kényszer, melynek egyik eleme az, hogy egyre többe kerül a tudásának törlesztése (egyre növekvő adók, egyre csökkenő bérek) és már nem tudja a fenntartását és a tudásának árát egyszerre finanszírozni. Vegyük hozzá, hogy biztosan sokan vannak az elvándorlók közt olyanok, akik az elviselhetetlenül emelkedő devizakölcsönük miatt mentek el. Erre persze mondhatjuk, hogy felelőtlenek voltak, de azért én nem csak őket hibáztatnám. Mert ha egy ember rosszul dönt és tönkre megy, azt nevezhetjük saját hibának, de amikor százezrek döntenek rosszul (mert kecsegtető volt az ajánlat) az már a társadalom hibája is. Viszont ha ez a társadalom ma nem képes olyan teljesítményre, annyi szolidaritásra, hogy ennek a sok embernek megoldja a gondját, akkor ne törjön felettük pálcát és ne kiáltsa ki őket persona non gratanak.
Természetesen nem hiszem azt, hogy nálam van a bölcsek köve, és csak az lehet az igazság, amit én mondok. Bár így kissé nehézkesebb az érvelés, mint élő szóban (tíz ujjal gépelek, mint Mancika: kilenc ujjal keresek, eggyel ütök és felsikoltok, ha eltalálom a helyes betűt). Remélem lesz majd arra is mód, hogy rendezzünk egy (vagy több) vitadélutánt, ahol pergősebben jönnek-mennek az érvek.

Üdvözlettel:

Okostojás

@_Okostojás_:

Tisztelt OT!

A számítógép sok lehetőséget ad az ember kezébe, és ha az illető nem elég körültekintő, akkor legalább ennyi hibát is vét általa. A válasza tökéletes kritikája annak a ténynek, hogy fogalmazási készségemen még van mit javítani. Nyilvánvaló, hogy a leírtak helyenként félreérthetőek, de mivel szerettem volna minél rövidebben kifejteni az álláspontomat, tömörítve a szöveget, kellő magyarázat nélkül maradtak bizonyos részletek.

Kezdjük talán az általánosítás lehetőségével. Csak néhány kézenfekvő példával kívántam illusztrálni egy kivándorlás lehetséges okait, egyszersmind utalni rá, hogy a szubjektív okok tárháza végtelen, senki személyes egyedi döntését nem áll szándékomban megítélni, mert nem ismerem a mögöttes tartalmat. Ettől persze még vannak információim konkrét esetekről, és ezek között ritkán találok valóban indokolhatót. A legtöbbje nagykorú hisztis kölyök, aki nem hajlandó vállalni tettei következményeit, vagy sérelmezi, hogy a sült galamb nem repül a szájába. Erről a jelenségről a cikkben már említést tettem. Ott, ahol az ottaniak már megoldották a sült galamb problémáját, valószínűleg a saját boldogulásuk érdekében tették. Itt is megoldható, de azért tenni kell. Nem hisztizni, hanem dolgozni. Sorolhatunk történelmi és politikai és még ki tudja milyen indokokat, hogy nálunk miért nem költenek a ropogós madarak, de ahol már fészkelnek, eredetileg ott sem voltak, csak az emberek valamilyen módon tettek érte. Ebből a témából ezerfelé tudnék elkalandozni, mert minden mondattöredék kifejtést érdemelne, de most ettől eltekintenék.

Másodsorban reagálnék az álmok kergetésének látszólagos ellentmondására. Míg az általam elfogadható eset elhivatottságon alapszik, olyan érzésen, ami hosszú időn át érlelődik az emberben, amikor az illető az életének értelmét találja meg az adott dologban, addig a második eset csupán a másoktól elirigyelt életszínvonal vagy vagyontárgy egyszerűbb megszerzésére irányuló kisstílű, álszent kísérlet. Olyan, mint a deviza hitel. Nem tetszett a helyi valutához tartozó magasabb kamatokat megfizetni, amikor meg baj van, akkor segítse ki az, aki eddig is többet fizetett, hogy ne kerüljön ilyen helyzetbe, de erről majd később. Nincs azzal bajom, ha valaki tapasztalatszerzés céljából munkát vállal külföldön egy bizonyos időtartamra. Ezek között vannak szép számmal, akik rosszabb körülmények közé mennek, hiszen a vágyott tapasztalat éppen ott található, de azt ne akarja senki elhitetni velem, hogy érett, felelősségteljes megfontolás eredménye, amikor valaki itthon lediplomázik, és utána elmegy nyugatra mosogatni vagy gödröt ásni, mert ettől érzi jól magát. Itt is kell mosogatni és itt is kell néha gödröt ásni. Ha valaki csillagász és kitelepszik, mondjuk öt évre Hawaiira, azt megértem, de hogy miért jó nekünk, ha diplomás segédmunkásokat képzünk a nyugatnak, azt már kevésbé látom be! Azon túl, hogy nemzetről, hazáról meglehetősen szilárd világnézetet képviselek, és szerintem csak ritkán elfogadható a szülőhaza elhagyása, azért érvelek anyagi alapokon, mert ez mindenki számára érthető. Meglátásom szerint, akik ki kívánnak telepedni, és ennek csupán anyagi okai vannak, azok fizessék meg az államnak a tudásukra költött ellenértéket, de ne csak a költségét, hanem annak kamatait, valamint valamennyi felárat és természetesen forgalmi adót is. Ha veszek egy autót, akkor nem csak az anyagot és a többi költséget fizetem meg, hanem jelentős mennyiségű adót, valamint a gyártó és forgalmazó cég hasznát is. Majd ha ezt az összeget a kivándorolni szándékozó letette, esetleg okiratban kötelezettséget vállal annak későbbi kifizetésére, kvázi lízingeli, akkor majd beszélhetünk jogos igényekről, bár morálisan még mindig védhetetlen marad a helyzet. Erre az esetre mondtam, hogy ha menni akar, akkor csak rajta, de ne jöjjön vissza, ha esetleg nálunk is alakul valami kellemesebb világ. Ha nem tetszik kivenni a részét az alkotásból, akkor a hasznára se formáljon igényt!

Ide csatlakozik egy másik észrevétele, nevezetesen, hogy a tudás befektetés. Ezzel egyetértek. Azzal azonban nem, hogy mi itt befektetünk, azaz megtanítjuk az illetőt olvasni, kalapálni, majd mások érdekében olvas és kalapál. Ha mi fektettünk be, akkor kalapáljon nekünk. Ha másnak akar kalapálni, hát tegye, de akkor fizesse ki a kapott árut, tehát a kalapálás tudását. Nekünk, itthoni állampolgároknak tényleg nem jó üzlet a munkanélküli analfabéták termelése, de az sem jó, ha a nyugat számára termelünk szakembereket. Az itthoni analfabétának még tudunk néha kapát vagy lapátot adni a kezébe, de a kivándorolt nem fizet életjáradékot az itthon hagyottaknak.

Ejtenék még pár szót a feladat-boldogság témaköréről. Valószínűleg itt is félreértésen alapszik a hozzá fűzött megjegyzése. Nem vagyok olyan naiv, hogy lehetőségét lássam annak, amint minden ember a vágyott munkakörében tevékenykedik. Nézetem szerint a világra mindannyian valamilyen feladattal születtünk. Bár a fantáziám szűkössége ritkán fogalmazódik meg, úgy vélem, hogy el sem tudjuk képzelni, hányféle feladat lehet. Meggyőződésem viszont, hogy akiknek a szakmájuk, munkájuk a küldetésük, azok megszállottak. Eredményeik, termékeik, találmányaik, fejlesztéseik fantasztikusak, csodálatra méltóak. A küldetés azonban más esetekben más lehet. Egy nagy ember felnevelése, egy katasztrófa megakadályozása, egy csoport vezetése, mások tanítása, valaminek a véletlen felfedezése. Egy hiányzó láncszem felismerése és megalkotása, egyszerűen csak egy nyugodt hely biztosítása, vagy ki tudja, mi. Nem a lázálmaink kergetése, mások kezében látott csillogó kütyü megszerzése, TV-ben mutogatott fölösleges tárgyak begyűjtése vagy más embereken való élősködés. Persze lehet, hogy magasabb célok valakikre ezeket a küldetéseket testálták, hogy elrettentő példával szolgáljanak másoknak, de ha így lenne, akkor a jól végzett munka által az emberek tömegei boldogak lennének, de ők többnyire csak gazdagabbak. Lehet, hogy pillanatnyilag jól érzik magukat a szerzés örömétől, de később a megtartás csak feladatot ró rájuk, az eredmény pedig tananyag is lehetne, ha olvasni tudnánk az élet tankönyvét.

Legvégül az elvándorlás tendenciáiról tartom szükségesnek megjegyezni, hogy amikor itt élni életveszélyes volt, mert a Kárpátok közt töltött, elismert több mint ezer évünk alatt frank, tatár, török, de ezen kívül még sok más szervezett és hordanép is megjárta e földet, az emberek kitartottak, mert hazában éltek hol szabadon, hol megszállva, de itthon. Mióta van TV, közösségi oldal, kereskedelmi rádió, tecsógazdaságos sz*rkínálat meg liberalizmus, azóta van nihil, céltalanság, gyökértelenség, irigység, újgazdagság meg régi segélyezettség. A túltolerált világnézet kitermelt egy haszontalan, elkényeztetett generációt. Már a mi ’80-as években érettségizett generációnkban megjelentek a „nekem több van” életfelfogás jegyei, a hitelből is többet mutatok életszemlélet. Ezek az emberek később felnőve, a beteges felfogásukat a most pályakezdőknek átadva és azt felerősítve, mintegy kitermelték az élhetetlen ifjúságot. Nekik itt minden szörnyű és borzasztó. Ömlik a panaszáradat, hogy itt nem lehet élni, mert tavalyi a ruhája, meg karcos a mobilja, amivel a szomszéd házba beszélget havi sok ezerért a barátnőjével, vagy a kolléga új autót vett, neki meg nincs rá pénze. Drága a devizakölcsön, mert nem olvasta el a szerződés tartalmát, vagy nem tudja értelmezni a leírtakat. Nem azokkal van bajom, akik itt maradnak és fizetnek, és persze szidják azokat, akik rábeszélték őket a devizakölcsönre, mert ők a rossz döntésük felelősségét vállalják és végül is érthető a haragjuk. Mindannyian hozunk időnként rossz döntéseket, de csak az méltó a megbecsülésre, aki vállalja annak következményeit is. Nekem is volt ilyen hitelem, mert az adott pillanatban így tudtam megoldani egy átmeneti problémám, de a legrövidebb időn belül végtörlesztettem, még jóval a válság előtt, mert én tudok olvasni és felelősséggel gondolkodni. Sajnálatosnak tartom a jelenséget, de a bolondok házában sem a dokikat kezelik, csak mert a betegek vannak sokan. A felületességet másutt sem jutalmazzák, azért nem kell kiköltözni.
Már a legkisebb gyermekem is gimnazista, van két nővére és egy bátyja. Egy anyától, egy apától. Mondhatni, már lassan túl vagyok a nehezén. Felnőttek. Egy keresővel, és bár nem gazdagon, de segélyek nélkül, tisztességgel élt családi élettel. Hétköznapi végzettségem van. Olyan, amivel több ezren rendelkeznek ebben az országban. Nekem ne mondja senki, hogy lehetetlen, inkább nézzen magába! Vegye számításba, hogy a vágyai és céljai az övéi-e, vagy csak elhitették vele. Ha a fejében végre rendet tett, akkor rájön, hogy itt is elérhetőek a szükségletek. Példával úgy illusztrálhatnám, hogy ha hideg van a házban, akkor nem biztos, hogy jobban kell fűteni, lehet, hogy csak be kellene csukni az ablakot!

F.M.J.

Tisztelt Fogarasi Miklós úr!

Azt hiszem abban teljes az egyetértés közöttünk, hogy nem jó dolog, ha honfitársaink elvándorolnak. Abban már nem teljes az összhang, hogy ez miért is alakul így. Illetve talán még ebben is egyetértünk, hisz mindketten azon a véleményen vagyunk, hogy vannak elfogadható és kétségbe vonható indokok a kivándorlók magyarázatai között. Talán ott van véleménykülönbség, hogy ez milyen mértékben osztódik meg, és ki mennyire felelős azért, hogy végül az ország elhagyása mellett dönt.
Bár az előző hozzászólásomban én vetettem az Ön szemére az általánosítást, most mégis általánosságban fogalmaznék, fenntartva azt a meggyőződésemet, hogy minden eset egyéni. Állítom, hogy amennyiben egy országban bizonyos folyamatok tömegessé válnak, ott a legnagyobb felelős a társadalom. Tudom, hogy a társadalom egyénekből áll össze, de az egyének érdekérvényesítő ereje mindig csekély marad.
Nézzük például a devizahitelt. Anno egy munkatársam vásárolt egy gépkocsit, ami az akkori áron cca. 4 millió Ft lett volna készpénzben, de annyi pénze nem volt ezért 4 éves futamidejű hitelre vette meg. Ha forint alapú hitelt választotta volna, akkor majdnem 5 millió forintot kellett volna törlesztenie a 4 év alatt. Végül a deviza alapú hitel mellett döntött, mert az akkori kalkuláció alapján nagyjából 4,5 millió forintba került volna a kocsi. És itt jön a csavar! A negyedik év végén az elszámoláskor derült ki, hogy a végeredmény 3,8 millió forint lett. Tehát, még olcsóbban szerezte meg a kocsit a hitellel, mintha azonnal készpénzben vette volna meg. Ez az eset abban az időben nem volt egyedi.
Ezek után indult be igazán a deviza alapú lakáshitelezés. Az előbbi példa tapasztalata alapján a bankok szorgalmazták, a hitelfelvevők pedig elfogadták a deviza alapú kölcsönöket. Olyannyira, hogy egy idő után szinte nem is lehetett más konstrukciót kötni. Ebben az időben kényszerültem autót váltani, mert a régi teljesen kidőlt alólam. Újat ugyan akkor sem tudtam venni, de a jó állapotú használt is elég drága volt. Nekem is hitelhez kellett folyamodnom, és szinte harcolnom kellett azért, hogy forint alapú hitelt köthessek. A bankban értetlenül álltak előttem és győzködtek a deviza alapú érdekében, aztán lemondóan legyintve megkötötték a forintosat. A környezetem is szánakozva tekintett rám, egyesek bolondnak, mások reménytelen esetnek tituláltak. Az utolsó néhány részletnél fordult meg a trend, és akkor kezdett felfelé kúszni a devizatörlesztések összege, bár ez az esetemben még mindig pluszt jelentett volna a végelszámoláskor, de ez csak annak köszönhető, hogy rövid volt a futamidő és viszonylag kicsi az összeg. Végeredményben én rosszabbul jártam a forint hitellel, de azok, akik akkor új autót, nagyobb összegért és hosszabb futamidőre vásároltak nyertek volna vele. Viszont akkor a devizaalapú volt az általános, aminek sajnos ismerjük a végét.
Most értem el ahhoz a ponthoz, ahol a felelősségről kell beszélni. Hisz az egyének (főleg ha nem közgazdászok, vagy nem annyira óvatosak és keményfejűek, mint én) a példákat látva a saját érdekük szerint döntöttek a devizahitel mellett. Elmentek a bankba, ahol szakemberek elmagyarázták, miért jobb az nekik. A jó példákat hallva, nyugodt lelkiismerettel vállaltak magas összegre is devizahiteleket, hisz szinte minden azok mellett szólt.
Itt jön a képbe a társadalom. Ráadásul nem is az egyszerű társadalom, hanem a fogyasztói társadalom! Tudom, hogy ez nem kimondottan magyar probléma, de most ennek kapcsán merül fel. Szóval még a vízcsapból is az folyik, hogy fogyasszunk, ha másképp nem megy, hát hitelből. Még ha nem is elvárás, de mindenképp követendő példa volt, hogy mindenkinek legyen lakása, kocsija, menjen üdülni, szórakozni, költsön, költsön, költsön. Ha nem csal az emlékezetem, még valamelyik kormányprogramban is ilyesmi szerepelt. „Két gyerek, három szoba, négy kerék.” Ez is azt sugallja, hogy dobjuk el a régi háromgenerációs együttéléses családmodellt, minden fiatal pár azonnal vegyen háromszobás lakást, kocsit. Nos, a devizahitelesek 90 százaléka csak meg akart felelni a kormányprogramnak, és most ezért csakis az ő nyakukba varrjuk a felelősséget? Felelőtlen, buta kóklereknek nevezzük őket, csupán azért mert követtek egy példát, szót fogadtak egy kormányprogramnak?
Visszatérve az elvándorláshoz. Az elvándorlók nyakába sem varrnám teljesen a felelősséget. Egy részük szintén a társadalmi példák miatt mennek más országokba, ahol, még ha nem is a szakmájukban (hivatásukban) dolgoznak, de megkereshetnek annyi pénzt, hogy megfeleljenek az itteni elvárásoknak. Mert itthon egyre nehezebben érhetik el. Tegnapi hír, hogy felmérések alapján a 30 év alattiak között 28 százalékos a munkanélküliség. Még egy adalék ebből a felmérésből: „Sok ezer népszámlálási kérdőívet átnézve az a benyomásom, hogy Magyarországon senki sem a végzettségének megfelelő munkakörben dolgozik, mintha a takarítónők és biztonsági őrök országává váltunk volna. - mondta egy kutató. A jelenség, hogy sokan a képzettségi szintjüknél alacsonyabb munkakörben dolgoznak, szerinte részben azt is megmagyarázza, hogy miért a diplomásokat sújtja legkevésbé a munkanélküliség, mivel sok helyütt kiszorítják a munkakörüknek megfelelő, de alacsonyabb végzettségű jelölteket.” Tehát már az sem igaz, hogy az itthon diplomát szerzők eladják egy tál lencséért a tudásukat külföldön. Már itthon is ugyanezt kell tenniük, ha élni akarnak. Már ha egyáltalán el tudnak helyezkedni.
A társadalmi elvárásokat szépen reprezentálja egy felső vezetőtől származó kijelentés. „Akinek semmije sincs, az annyit is ér.” Bár ez nem hivatalos kormányprogram, de jól reprezentálja, hogy a magát a társadalmat vezető hatalom is részese az elvárások gerjesztésének. Ezek után miért csak azokat tesszük felelőssé és ítéljük el, akik mivel itthon nem tudnak annyit keresni, hogy az elvárásoknak megfeleljenek, lépnek és máshol próbálják meg előteremteni a hozzávalót.
Természetesen én sem venném le se a devizahitelesek, sem az elvándorlókról teljesen a felelősséget, de az a meglátásom, hogy ezekért a jelenségekért a társadalom, élén a mindenkori kormányokkal legalább annyira felelősök, mint ők. Hozzáteszem, hogy én sem szívesen fizetnék azok helyett, akiknek bedőlt a devizahitelük (épp elég volt kifizetnem a saját forinthitelem), én sem szívesen fizetnék magasabb nyugdíjjárulékot az elvándorlók járulékának kiesése miatt (bár ez nem annyira egyértelmű, hisz 11 százalékos munkanélküliségnél, ha ők itthon is maradnak, maximum növelnék a munkanélküliek számát, többlet járulék nem keletkezne).
Sajnos a megoldást nem tudom, csak az érzéseimet írtam le, hogy a felelősség megosztott ezért annak következményeit sem csak az egyik szereplőre kellene hárítani.

Üdvözlettel:

Okostojás

@_Okostojás_:

Tisztelt OT!

Én is csak az érzéseimet akartam valami módon közölni. Nem baj, hogy vita lett belőle, de az érdekes, hogy sok esetben ugyanazokat az érveket mindkét álláspont alátámasztásaként fel lehet sorakoztatni.

Egyik ilyen érv a felelősség megoszlás kérdése. Nem hiszem, hogy megoszlásról lehetne beszélni. Vannak a világon országok, ahol még mindig van halálbüntetés. De maga a kivégzés úgy van megszervezve, hogy több személyen egyidejűleg múlik az ítélet végrehajtása. Gyakorlatilag mindenkinél van egy kapcsoló, és ha bárki is kételkedik az ítélet helyességében, és nem nyomja meg a gombot, akkor nem zár az áramkör. Nem derül ki, hogy ki volt az illető, de meghiúsul a kivégzés. Ez a devizahitelről jutott eszembe. Az, hogy a pénzintézetek erre beszélték rá az igénylőket vagy hogy ezt látták a szomszédtól, még semmivel sem csökkenti az igénybevevők felelősségét, csak hozzárendeli a felelőstársakat. Senkinek sem volt kötelező felvennie, csak javasolták. Önt – hozzám hasonlóan – egyszerűen futóbolondnak nézték, mert nem tartott rá igényt. És pont ez a lényeg. Állítólag az embert a gondolkodás emelte ki az állatvilágból. Nem mindig vagyok róla meggyőződve. Vannak persze hitelesek, akik tisztában voltak a kockázattal és úgy vállalták. Ők tudják, de menteni őket olyan, mintha gyűjtést szerveznénk az utcán, mert valaki lottózott és nem nyert, pedig számított rá. Játszott, az előző játékos nyert, ő vesztett, következő kör, tegyék meg tétjeiket. Nem kell, csak ha akar játszani. Én nem akartam, és mint kiderült Ön sem akart. Ha a nyájban megkergül a csengettyűs vezérkos és a tilosba vezeti a nyájat, az még nem azt jelenti, hogy csak mert sokan vannak, akkor a veteményeskert a felelős. Legfeljebb az megállapítható, hogy tetszetősebb volt a petrezselyem a fűnél. Valóban sokan állították, hogy kétszer kettő öt, de aki az iskolába nem csak melegedni járt, az, ha nem is emlékezett az eredményre, legalább ki tudta számolni a helyes értéket. Mint korábban írtam, nekem is volt ilyen hitelem, mert pillanatnyilag szükségem volt rá, és ez volt a legegyszerűbb megoldás, de hogy a lottós példánál maradjunk, a húzás előtt visszaváltottam a szelvényemet.

A kiindulási témánk a kivándorlás volt. A statisztikai adatokkal nem tudok mit kezdeni, mert ugye azokat „nem én hamisítottam”, tehát azt sem tudom, hogy mi igaz belőle. A tapasztalataim viszont azok, hogy amikor vállalkozóként szükségem van munkásokra, akkor hiába van az utcán sok munkanélküli fiatal, előbb találok szabadságra menő, de egyébként is állásban lévő dolgozót, mint állástalant, mert a számítógépnél edződött nyegle sorscsapott mamakedvencekre olyan egyszerű feladatot sem lehet rábízni, hogy figyeljenek oda két-három különböző összetevő helyes keverési arányaira. Maximális fizikai képességeik kimerülnek tíz kilogramm háromszori felemelésében. Azok, akik ennél különbek, nos, azok dolgoznak. Én egyszerű emberként ebből azt tudom kihámozni, hogy legalábbis a mi környékünkön kisebb-nagyobb kilengéssel azok vannak az utcán, akik ott is akarnak lenni. És miután a már korábban említett sültgalamb nem nálunk költ, hát felkerekednek megtalálni a fészket. Meggyőződésem viszont, hogy ez a madár kitenyészthető, és mint korábban kifejtettem, szívesen dolgozom a tenyésztési programban. Örömmel osztom meg majd az eredményt a munkatársakkal. Nem a visszatérő haszonlesőkkel! Ők ott egyenek, ahol a fészek alól seperték az ürüléket a nálunk szerzett tudásukkal a fejükben.

Bár Ön már többször is tett politikai jellegű megjegyzéseket, amikre én rendszeresen nem reagáltam a békesség megőrzése kedvéért, de itt meg kell jegyeznem, hogy nagyon várom azt a nyugdíjrendszert, amiben a szülők közvetlen anyagi eredményét látják a nevelőtevékenységüknek. Természetesen nem pénzért foglalkoztunk a csemetéinkkel az elmúlt két évtizedben, de sokan vannak, akikkel nem lehet magasabb szinten beszélgetni, mert csak az anyagiakból értenek. Tudom, hogy nem lehet mindenkiből professzor, de legalább valamilyen munkát akarhatna magától is végezni. Egy ilyen törvénymódosítás talán nevelőmunkára ösztönzi a szülőket az utcára küldés helyett.

Összességében a problémákat nyílván egy társadalmi szintű helyes életszemlélet oldaná meg. De könnyű ezt így kijelenteni, viszont egy lepusztult morálból helyes hozzáállást létesíteni rendkívül nehéz dolog. Azt, hogy ezt a vezetés milyen eszközökkel éri el, azt persze lehet vitatni, és persze sok érthetetlen intézkedést látok magam is, kritikai oldalról komikusnak tartom, hogy az a politikai formáció fogalmazza meg leghevesebben nemtetszését, amelyik alapszabályában rögzítette, hogy a múlt rendszer pártjának jogutódja. Ők negyven meg négy meg nyolc éven át pusztították a morált. Az is tudható, hogy rombolni könnyebb, mint építeni. Én még várok a végkövetkeztetés levonásával. Jelenleg nem látok olyan szervezetet, amelyik megnyilvánulásaiban számomra is megfelelő alternatívát nyújtana, de pillanatnyilag szerintem a mostani sem rosszabb, mint bármelyik másik lehetne a felhozatalból. Tudni kell azt is, hogy minden potenciális pénzügyi vagy hatalmi szervezet köré vastag haszonleső réteg telepszik, továbbá megjelennek az ellenfelek tudósítói és provokatőrei is. Ha ma lenne egy igazán megfelelő vezetési formáció, akkor holnapra már szennyesedne, de ha mégsem, akkor legalább annak látszana. Én a magam részéről a jövőben is megpróbálom elkerülni ezen a helyen a politikai jellegű vitákat, mert úgy gondolom, hogy nem feltétlenül válna építővé, és végül is eredetileg Bakonybánkról szándékoztunk cikkeket írni. Igazából ez az írás sem ide kívánkozott, de nem találtam hozzá más lehetőséget.

Üdvözlettel: F.M.J.

Tisztelt Fogarasi Miklós úr!

Igaza van, a politika talán nem erre az oldalra való. Bár, ma már úgy átpolitizálódott az élet, hogy lassan egy kiflit sem lehet politikamentesen megvenni. Persze az is lehet, hogy csak én látom így. Véleményem szerint nem is a politikával, illetve a hovatartozással van a baj, hanem azzal, hogy elfelejtettünk (vagy meg sem tanultunk) kulturáltan vitatkozni.
Abban egyet értünk, hogy jelenleg nem látszik olyan politikai párt vagy formáció, mely lenne annyira hiteles (legalábbis az én szememben), hogy azt mondhatnám rá: Igen, ez a megoldás. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy a jelen állás szerint (ez volt a helyzet az elmúlt 25 évben, és ez lesz az elkövetkezendő 25 évben is) nekem az vezetetti, elszenvedői és esetleg kritikusi szerep jutott. A megoldásokat nem nekem kell megtalálni. Tisztában vagyok vele, hogy kritizálni mindig sokkal könnyebb, mint megtalálni a helyes irányt. Ezzel be is fejezem a politikai kommentáromat, bár azt nem ígérem, hogy még ha akaratlanul is, de nem fogok egy másik hozzászólásomban politika ízű mondatokat megfogalmazni.
Mindenesetre lelkes híve maradok Bakonybánknak és a Bánkraforgó blognak. Remélem, hogy a falu érdekében az emberek aktívabbak lesznek a közéletben és a blogon is. Kíváncsian várom a híreket Bakonybánkról, kíváncsian várom a legközelebbi cikket.

Üdvözlettel:

Okostojás